Vannak állatok, amik gyakoriak, betegséget nem terjesztenek, nem undorítóak, minden adott, hogy megegyük őket, valamiért mégsem kerülnek gyakran a tányérra. Például a mókus.

Hosszú cikk következik, aki nem ér rá, itt az egyperces, vidám, zenés összefoglaló:

Miért ne lehetne megenni a mókust?

(Magyarországon elsősorban azért, mert védett, de ezen most lépjünk túl.)

Mert cuki? A nyúl is cuki, a kacsa is cuki, a báránynál nincs cukibb, voltaképpen majdnem minden aranyos állatot levágunk. (Európában vagyunk, tehát a kutya és a macska haver, haverokat nem eszünk.)

Advertisement

Nekem se jutott volna eszembe, hogy a mókust meg lehet enni, ha nincs Hugh Fearnley-Whittingstall, a River Cottage / Kapa, kasza, fakanál neoparaszthippi sztárja. Hugh egyik korai műsorában a fenntartható gasztronómia és a természetközeli életmód jegyében mozgó konyhával járta a vidéket, abból főzve, amit talál vagy elkap. Itt találkoztam először a mókussal konyhai kontextusban. Megkóstolnám, gondoltam, de mélyebb nyomot nem hagyott bennem a sztori. Aztán az egész kiment a fejemből egészen addig, míg Londonba nem költöztem.

Magyarországon ritkábban találkozik az ember városi mókussal, de itt olyan közönségesek, mint a galambok. Nagy parkokban, kis parkokban, kertekben meg csak úgy utcai fákon cikáznak idióta módra. Egy szép tavaszi szombat délelőtt tettem fel a teavizet, a konyhából nézve a kertben a mókusokat, akik nem tudták eldönteni, hogy megijedjenek-e az odaérkező szarkától, és akkor beakadt, hogy tulajdonképpen miért is nem eszünk mókust?

Egyfelől persze a mókus nem más, mint vicces fülű, bolyhos farkú, ugráló patkány. Másfelől viszont úgy is felfogható, mint egy kisebb, hosszabb farkú és idegbajosabb nyúl.

Egészségesen étkezik, sportos életmódot folytat, elöl talán kicsit vékonyka, de a combja szép izmos, jól fejlett. Sütve rágós lehet, de hosszan főzve egy próbát megér.

Advertisement

Megkutatva a témát az első dolog, ami kiderül, hogy a mókuskérdés nem feszültségek nélküli Angliában. A mókuspolitikával csak szőrmentén foglalkoznék most, legyen elég annyi, hogy a 19. század végén betelepített nagyobb, bátrabb és alkalmazkodóbb szürke mókusok nagyon elszaporodtak az ezeréves múltú kisebb, visszahúzódóbb, ortodox vörös mókusokhoz képest. Következésképpen minden elfogyasztott szürke mókussal a hagyományos helyi értékeket támogatjuk.

Városi puhányként nem vállalkoztam a mókus saját kezű elejtésére - bár ez teljesen törvényes lett volna, feltéve, ha garantálom az állat szenvedéstől mentes kimúlását.

Raymond Elliot staffordshire-i ablakmosót például 1500 fontra büntették a 2006-os állatvédelmi törvény alapján, mivel vízbe fojtotta a kertjében elkapott mókust.

Persze követhettem volna az Erdőgazdálkodási Bizottság ajánlását, miszerint a gondosan bezsákolt mókus tarkón kólintandó, de egy mókustarkó annyira kicsi, hogy még ha nyugton is marad az állat a művelet közben, nem hiszem, hogy sikerült volna a Bizottság által preferált egyetlen csapással történő kivégzés.

Erre szerencsére nem is volt szükség. A suffolki Wild Meat Company egész évben szállít házhoz ellenőrzött minőségű mókust, kívánság szerint konyhakész vagy nyúzatlan-bontatlan állapotban. Az utóbbi mellett döntöttem - ha már az ölést kiszerveztem, legalább a feldolgozást vállaljam, gondoltam merészen.

Az állatkák gusztusos csomagolásban érkeztek, kókuszrosttal gondosan kibélelt, jégakkuval hűtött dobozban. Receptfüzettel! Az izgalmas unboxing után viszont szembe kellett néznem a Valósággal. A Valóság pedig az volt, hogy életemben nem nyúztam-beleztem még semmiféle állatot.

Aki még soha nem keresett rá a YouTube-on mókusnyúzásra, meglepődne, milyen gyakran feldolgozott témáról van szó.

Az talán kevésbé meglepő, hogy a legtöbb ilyen videó az Egyesült Államok déli részén készült, hiszen a derék redneckek már az óvodában is a kézifegyverekről és az országúton elütött állatok feldolgozásáról tanulnak. A művelet bonyolultnak semmiképp nem nevezhető, eszközigénye 1 db bicska. Ha a szőrre-bőrre a továbbiakban nincs szükség, akkor mindössze két dologra kell ügyelni: a belek tartalma ne érintkezzen a hússal, és lehetőleg minél kevesebb szőr kerüljön a húsra.

Ja, nem. A harmadik dolog.

SOHA NE BELEZZ ÁLLATOT LAKÁSBAN!!!!!

A állatok büdösek. Az emlősök és még inkább a vadon élő emlősök különösen. Még az ilyen kicsik is. Nem lehet leírni azt a penetráns vadállatszagot, ami a konyhában kiszellőztethetetlenül terjengett napokig a nettó 90 dekányi mókus bontásától. Ezzel együtt érdekes tapasztalat volt végigbénázni, és sikerült is nagyjából használható eredményt elérni.

Advertisement

Ott álltam a büdös konyhában két bontott mókussal (1 fiú, 1 lány), mit főzzek? Adott a nyúléhoz hasonló hús, így felmerült a Jugged Hare: borban hosszan főzött, vérrel besűrített középkori nyúlétel. Magyarul a jug köcsög, készüljön tehát

Köcsögölt mókus

A recept végtelenül egyszerű, a sós vízben előpácolt állatkákat lemosom, baconnel körbetekerem, az ehető belsőségekkel - máj, tüdő, vese, here, ami van - cserépedénybe rakom egy hagymával, pár gerezd fokhagymával, borókabogyóval, babérlevéllel, esetleg szegfűszeggel, zsályával, ilyesmivel. Ráöntök legalább egy palacknyi vörösbort, mondjuk, Pinot Noirt. Lefedem, vízfürdőben nagyjából 3 órán át főzöm. A végén a levét beforralom mártásnak.

Milyen volt?

Hát izé. A fent említett szag nem engedte kiteljesedni a gasztronómiai élményt, de a végeredmény elfogadható volt. A mókus húsa tényleg hasonlít a vadnyúléra és ha lehet, még annál is soványabb. Ha erdőben vagy londoni parkokban kéne túlélnem és semmi más táplálékra nem számíthatnék, akkor talán ez lenne a legkönnyebben elejthető állat, így ráfanyalodnék. Nem tudok elképzelni más szituációt, amiben újra meg akarnám kóstolni a mókust. Viszont legalább elmondhatom, hogy ettem mókusherét, és ez is valami.