Írtunk a krumplis halról, vagy ahogy mindenki ismeri fish and chips, és akkor jött a hülye ötlet, ki kellene próbálni a krumplis halhoz felhasznált sütőzsiradékok alfáját, a marhafaggyút.

A hülye ötlet az enyém volt.

Szereztem egy nagy darab marhafaggyút - magyarul Gál Józsi megszánt-, feldaraboltam és alacsony lángon kiolvasztottam. Ez nem hangzik túl bonyolultnak, nem is az, de nincs nyári konyhám. Mindig is szerettem volna nyári konyhát, de a belvárosban is szeretek lakni, ez a konfliktus majd egyszer megoldódik, de nem a marhafaggyúban sütés vágya fogja katalizálni a folyamatot, az hét szentség.

A marhafaggyú létjogosultságát nem tagadom, még akkor sem, amikor ujjnyi vastagon keretezi a rib-eye steaket és pörcös, kissé bűzös, diós zsírként kell és muszáj elfogyasztani. De sütőzsiradéknak egyszerűen alkalmatlan ízű és szagú.

Amikor beletörődtem, hogy most ötezer forintnyi fekete tőkehalat fogok belesütni ebbe a bűzbe, akkor készítettem egy egyszerű sörtésztát, beleforgattam a méretes, berizslisztezett filéket, sírtam egy kicsit és a bugyborékoló faggyúba raktam.

Sírtam megint és kinyitottam azokat az ablakokat is, amiket addig nem.

A szépen megsült halakat kitettem egy papírtörlőre és nem volt kedvem megkóstolni. Nem tetszett a szaguk. Pontosan azért nem, amit már fejben összeraktam, hogy a marhafaggyú és a tőkehal pontosan ugyanazt a mély, sötét állati ízkaraktert képviseli, és ezek nem fognak működni együtt. Sok, és gusztustalan túlzás lesz együtt, ami külön-külön tökéletes.

Vagy akár csoda is történhet.

Nem történt.

Megettem belőle egy falatot, és igen, ha nem lenne más, és napraforgóolaj, és repce, és olíva, falnám mintha nem lenne holnap, de ez sajnos most sok. Locsoltam ecettel, citrommal, reménytelen.

Advertisement

Nyári konyhám nem ezért lesz. Szerencsére annyi minden más van, amiért mégis kell egy.